Városiasodás és egyetem alapítás

Pécs város XII. századi népességének számát ugyan nem ismerjük, de a település és a régészeti ásatásokkal feltárt sírok kiterjedtségéből városias jellegére lehet következtetni. Városnak tekintették Pécset már 1009-ben is, a püspökség alapítása idején, amikor az egykori római város még fennmaradt épületei között feltehetően nagyobb lélekszámú lakosság élt. A város központja a római kori ókeresztények IV. századi vallási centruma, a temető területe lehetett, ott épült fel a székesegyház és a püspöki palota. Újabb régészeti feltárások XI-XII. századi temetkezési csomópontok alapján is arra következtetnek, hogy a középkori város a mai belvárost, azaz a püspökvárat és annak tágabb környékét népesítette be. A legkorábbi sírleletek között ezt a feltevést igazolja a régészeti múzeum kiállításán látható XI-XII. századi díszes sisak, amely a mai Ágoston-tér, a középkori keleti várfal közelében került elő, de feltártak e korból származó sírokat a mai főtéren, a Széchenyi téren, s az Alsó-Balokány utcában is.

A püspökség megalapításával Pécs egyházi irányítás alá került. Ez azt jelentette, hogy a város kikerült a király közvetlen felügyelete alól. Lakói azonban a püspöki-földesúri hatalom alatt is a királyihoz hasonló igazgatási szervezetben éltek, s már 1297-től ismertek oklevelek, amelyek „pécsi polgárokat” említenek. Közöttük vannak kereskedők, iparosok, s a XIV. század végén már szűcsről, ötvösről, festőről is szólnak a dokumentumok. 1308-ban egy Magyarországon járt francia dominikánus szerzetes Pécset a tíz legnagyobb magyar város közé sorolta.

A városiasodást jelzi, hogy Pécsett már a XII. században megtelepedtek a szerzetesrendek. Mintegy hét-nyolc itt működő szerzetesrendről ismerünk adatokat, a legkorábbi „ispotályos” rend – neve szerint kórházhoz kapcsolódó – 1187-től kezdődő munkásságától a XIV-XV. századi karmelitákig. Valamennyi kolduló rend is letelepedett a városban.

Pécs XII. századi kultúrájáról, építészetéről és díszítőművészetéről a székesegyház ránk maradt kőfaragványai tanúskodnak. A rendkívül gazdag monumentális szobrászat azonos értékű a korabeli európai emlékanyaggal. Az építkezéshez hívott francia és olasz kőfaragók mellett bizonnyal részt vettek a munkában a pécsi kőfaragó műhelyek mesterei is. (A töredékesen is csodálatra méltó emlékek a Dómmúzeumban tekinthetők meg.) Pécs ekkor a magyar művészeti élet központja volt, a székesegyház építése és díszítése, ennek újszerű motívumai az egész országban példaként szolgáltak.

A püspökvár közvetlen környékén kívül a városfejlődés egy másik központja a Mindenszentek temploma és környezete lehetett. A templomot először 1157-ben említik a székesegyházzal együtt a templomtized fizetése miatt keletkezett vitában. Ez arra utal, hogy a templom környékén ekkor település volt már, amelynek lakói rendszeresen fizették az Egyháznak járó tizedet. A terület alkalmas volt a letelepülésre. A hegyoldal mészkőve az építkezéshez biztosított alapanyagot, a sziklák tövében pedig a Tettye forrás a vizet adta, mely a malmok telepítését s az iparosodás megkezdését is szolgálta.

1241-42-ben az országon keresztülvonuló tatárdúlás Pécset sem kímélte meg. A pusztítást csak azok a városok élték túl, amelyek kőből épült váraikban védekezhettek. Pécsnek ekkor még nem voltak kőfalai, csak a tatárdúlás után épült meg a „kővár”, az erős fallal körülvett püspökvár, majd a várost védő kőfal is. Ez után mintegy 300 évi nyugalom következett a török betörésig, mialatt Pécs virágzó várossá fejlődött.

A város jelentős, megbecsült szerepét jelzi az 1367-ben, Nagy Lajos király alapításával létrejött pécsi egyetem. Alapító levelét Viterboban állította ki és aláírásával hitelesítette V. Orbán pápa 1367 szeptember elsején. Ennek néhány fontos mondatát érdemes kivonatosan idézni: „Mikor tehát nemrég Lajos, Magyarország királya indítványt tétetett előttünk. . . dicséretesen törekedvén az országban fekvő Pécs városában, ami igen jeles és erre alkalmas, leginkább azt kívánta elérni, hogy az Apostoli Szék által állíttassék fel egy mindenféle megengedett fakultással felruházott egyetem. . . (a) különböző karok tanaiból kiművelt férfiakat teremjen . . . tudományok kiapadhatatlan forrása legyen. . .”

Pécs nem csak a tudománynak, hanem a hétköznapi jólétnek is központjává vált. Az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdaság, ezen belül is a szőlőtermelés fejlődése is új lendületet vett. Ismert, hogy a Mecsek déli lejtőin már az ókorban volt szőlőtermelés. A középkori városi polgár és az egyház is foglalkozott szőlő-bortermeléssel, a bor kellett a misézéshez is. A Káptalan utcai kanonokházak máig őrzik azokat a mélypincéket, amelyek a házaktól a hegyen lévő szőlőbirtokhoz vezettek. (A hagyomány szerint a borral telt hordókat ezekben a pincékben gurították le a hegyről a házakig.) A kiváló pécsi borokat távoli városokba is elszállították és árulták. A város lakóinak nagy része, csakúgy, mint mostanában, egyéb foglalkozása mellett saját bor-szükségletére termelte a nemes italt. A szőlőt művelő polgárt nevezték és nevezik ma is „tüké-nek”, azaz szőlőtőke birtokosnak. Az elmúlt években Pécs belvárosában felállították az erre emlékeztető Tüke-borkutat, Fürtös György keramikusművész Zsolnay kerámiából készült művét. Ugyanakkor a tüke hagyományokat ápoló civil szervezet megalapította a Tüke-díjat, amellyel a város érdekében kifejtett jeles munkáért jutalmazzák meg évente az arra érdemes, bizottság által kiválasztott mai polgárt.