Ipar, életmód, politika és kultúra a forradalom után

Az 1848-as forradalom után az elnyomás és megtorlás évei következtek. A „szabad királyi város” kiváltságai megszűntek, s a helyi ipari, vagy kereskedelmi vállalkozások alapítását hosszas, bonyodalmas adminisztrációval késleltette a központi hivatal, a soproni felügyeleti hatóság. Komolyabb fejlődést hozott mégis ez időben a Duna Gőzhajózási Társaság (DGT) működése és a bányászat megindulása. A DGT az osztrák-magyar monarchia iparilag fejlettebb vidékeiről a gyári kolóniákba telepített közel hétezer cseh, morva és szlovén munkást. Fellendült a fuvarozás is, hiszen a vasúttal el nem érhető helyekre szekerekkel szállították a termékeket. A felvevő-piac a Balkán, Szlavónia és Bosznia-Hercegovina volt.

Pécs fejlődése, arculata jelentősen csak az osztrák-magyar kiegyezés után, 1867-től változott meg. Ekkor indulhatott el a különböző ipari létesítmények fejlesztése, amihez újabb munkaerőre volt szükség. Pécs vasúti csomópont lett, így a regionális hatáskörű vasút-igazgatóság 200 családot telepített le. Ennek megfelelően gyarapodott a lakásállomány is. Pécsre költözött az Ítélőtábla, amelynek az Adriáig terjedő ügyfél-vonzása volt. A Zsolnay gyár többféle gyártmány-fajtával bővítette a termelést, újabb munkásokat alkalmazott és részükre lakásokat, házakat vásárolt a gyár közelében. A századfordulón Pécs kórháza Magyarország legnagyobb egészségügyi intézménye lett, épületeiben egyszerre 1400 beteget gyógyítottak.
A történelmi belváros utcáiba költöztek a pénzvilág intézményei: a biztosító társaságok, ügynökségek, takarékpénztárak. Az egyház részt vett a polgári építkezésekben, a többemeletes városi bérházak döntő többségét az egyház építtette. Az Irgalmasok rend például a Kossuth tér északi részén lévő palotasort, s mögötte a kórházat és a rendházat építtették fel. A püspökség saját hivatalainak emeltette a József és Anna utca közötti bérházakat. Ebben az időszakban épültek ki a belvárosnál sokkal nagyobb területű külvárosok. 1888-ig bárki ott építhetett házat és úgy, ahol és ahogy akart. Az építési szabályrendelet megszületéséig csak az utcahálózatot tervezték meg a mérnökök, és nem vették figyelembe a természeti adottságokat, az egyes kijelölt utcák rendkívül meredek lejtését. A szabályrendelet alapvetően szétválasztotta az ipari és lakótelepi zónákat. A várost négy övezetre osztva, meghatározta a beépítés módját, a házak magasságát, stb. A Szigeti külváros egyik zárt egységében, a Rókus utca környékén például ekkor még kisvárosi lépték és hangulat uralkodott. Pékség, bögrés-csárda, a sörgyár mellett kocsisok ivója, fűszerbolt és borbélyüzlet volt. E városrész fejlődése csak az 1910-es években gyorsult fel, s mára a régi hangulatú kisváros eltűnt.

A korszak legnagyobb urbanisztikai változását a népesedés rohamos növekedése okozta. Az 1780-ban mért 19. helyről a város 1850-ben a 24. helyre szorult vissza, de 1910-ben már az ötödik legnagyobb magyar település volt. Ezt a példa nélküli növekedést aligha igazolhatták a város hagyományos funkciói. A szőlőbirtokok mellett a mezőgazdaság fejlesztő hatásával itt nem lehet számolni. Egyetlen magyarázat: a városban megsokasodott munkaalkalmakat teremtett a szénbányászat, koksz és gázgyártás, a hőigényes iparágak, a kerámia, tégla, mészipar. Hasonló hatással lehetett a népesedési átalakulásra és a város fejlődésére a helyben bányászott, viszonylag olcsó szén, ami lehetőséget nyújtott a gép-és fémfeldolgozó ipar, a sörgyártás és a dohányipar, a bútoripar fokozott termelésére. A nagyüzemi termelés szükségszerűen magával hozta a nehéz körülmények között, alacsony bérért dolgozó bérmunkások és bányászok szervezkedését. 1880-ban megalakult az Általános Munkáspárt, melynek pécsi szervezete elsősorban a bányászok körében fejtette ki hatását. 1891-ben létrejött a Szociáldemokrata Párt. 1903 után megalakultak a bányász szakszervezetek. A pécsi bányászok megmozdulásai az első világháborúig országos jelentőségűek voltak.

Az 1890-es évekig a vendéglátás és a szállodaipar a belvárosba koncentrálódott, ahol a heti piacokat is tartották. Ezt az évtizedet követően azonban a növekvő vasúti forgalom és a városba érkező vendégek kiszolgálására, a város déli határán hat szállodából, négy kávéházból és hat vendéglőből „vendéglátóipari tömörülés” jött létre. A híres pécsi vendéglátók egyik legnevesebbje és tipikusan századfordulós polgár volt Schaffer Béla. Ő teremtette meg a valódi kávéházi életet a városban. Később ő vezette a pécsi főtéren álló Nádor szállodát, mely szintén híres volt kedvelt kávéházáról. A korabeli sajtó elismerte Schaffer érdemeit és az ő példájának tulajdonította, hogy „nincsen vidéki város, melynek annyi és oly szép kávéházai lennének, mint Pécsnek”.

Megjelentek e korszak módos polgárainak kulturális igényei is. Számos művész élt a városban, gazdag volt a zenei és színházi élet. Itt dolgozott müncheni akadémiai tanulmányai után Weber Xavér Ferenc festőművész, Lickl György karmester, Weidinger Gusztáv építész. Pécsről indult művészi útjára a magyar festészet egyik legjelentősebb festője: Madarász Viktor. Pécsett telepedett le Bartalits Mihály szobrászművész, aki elkészítette a Székesegyház déli homlokzatára helyezett 12 apostol szobrát. A baranyai születésű Kiss György alkotta a Dóm téren elhelyezett Szepesi szobrot. Fontos szerepet vállalt Zsolnay Vilmos a város iparművészetének megteremtésében. Az 1870-es évektől szobrászokat, iparművészeket és díszítőfestőket foglalkoztatott kerámiagyárában. Két tehetséges lánya, és maga Zsolnay Vilmos is foglalkozott a kézifestésű vázák és tálak díszítésével. Innen indult művészi útjára Zsolnay Gyula, aki Amerika egyik leghíresebb szobrásza lett. Képzett művészek jöttek a messze távolban is híres Zsolnay gyárba. Legtöbbjük itt töltötte életét és részt vett a város kulturális közéletében.